az első félév Besançonban

Igen, első besanconi félévem a végéhez közeledik. A nem túl sok izgalomban bővelkedő első öt hónap február 16-án véget ér.
Na de előbb a múlt hétről: Nem akarok sokat írni Bordeaux-ról, már olyan réginek és múltbélinek tűnik az egész. Múlt vasárnap a laborból eltűnt hátizsákom borzolta a kedélyeket. Vele veszett egy füzet, egy pendrájv, a vonatjegyem a hazaútra meg a majdnem 50 éves francia-magyar kisszótáram. Talán a füzet volt a legfontosabb, olyan jól voltak benne rendezve a jegyzeteim... Persze a többiért is kár, a hátizsákról nem is beszélve (jövő heti program lesz, hogy vegyek valahol egy kis bőröndöt kézi poggyásznak a hazaútra). Igazából nagy szerencsém volt, hogy úgy döntöttem, a laptopomat nem viszem be aznap, így városnézésből visszajövet csak a fent említett dolgokról kellett lemondanom. Ez van, tenni semmit sem lehetett, mivel ugyan kártyás beléptető rendszer működik az egyetemen, de utólag ellenőrizni nem nagyon lehet semmit sem, mert megbízhatatlan a rendszer.
Ettől eltekintve a bordeaux-i kiruccanásom során nem nagyon sikerült magamat otthonsan érezni. Azt nem mondanám, hogy rosszul éreztem magam, de valahogy nem volt az igazi. Valahogy olyan barátságtalanok voltak dolgok: a kollégium, az egyetem, kicsit maga a város is - leszámítva az óváros karban tartott részeit (amint az a fotókon is látható). Hétvégén amúgy viszonylag sokat mászkáltam a belvárosban, elég szép idő volt, csináltam is jó sok fotót. Szombaton elmentünk monsieur Rayezzel megnézni a Musée d'Aquitaine-t, ami nem egy nagy múzeum. Egyébként a természettudományi kar lakott ott valamikor, Rayez még oda járt 40 évvel ezelőtt - mondta is, hogy nekem köszönheti, hogy újra elment oda.
A héten munka amúgy nem sok volt, inkább csak léggömbhámozás kevés kézzelfogható eredménnyel. De legalább monsieur Rayez előadása nagyon jó volt - azért megérte elmenni. Meg azért is, mert jó sok embert megismertem. Pénteken aztán különsebb gond nélkül megérkeztem Besanconba, csak egy kis kellemetlenségem volt, ugyanis nem volt éjszakai busz. Így csak 45 percet kellett gyalogolnom a 10 kilos hátizsákommal, hogy végre tényleg "otthon" legyek.
Ma, vagyis vasárnap reggel megnéztük a Caroline-nal az új Tim Burton féle szemráncolós-borotválós-borbély filmet, a Sweeny Toddot. A film a Tim Burton féle hangulatvilágot árasztja de nagyon fekete kiadásban, és Tim Burtontől szokatlan befejezéssel. Megéri megnézni - ha valaki szereti Tim Burtont, akkor kimondottan. Ja persze franciául néztük, de csak azért értettem meg sok mindent, mert az angol énekek feliratozva voltak, és onnan sok minden kiderült.

Jövő hét: Még nagyon sok munka. Meg kell csinálni sokmindent, amit Bordeauxban kellett volna, de nem jutott rá idő. Aztán haladni kell az itt félbe hagyott dolgokkal, amiket jó lenne továbbindítani a holtpontról. Ha minden igaz, jön Csilla csütörtökön. Valamikor pedig lesz egy kis búcsúösszejövetel a számomra, feltehetőleg szerdán. Lehet, hogy Brunot, vagy Célinet nem látom többet egyhamar.
Fura, hogy úgy érzem, valamit itt hagyok, búcsút kell veni az itteni dolgoktól, emberektől, barátoktól, az olyan nehezen megszokott környezettől. De ez volt annak idején a helyzet persze szeptemberben is. Kicsit olyan tudathasadásos állapotot okoz néha ez a kétlakiság, a  "mindenütt, de sehol sem igazán otthon" érzés.

Persze jó lesz menni haza is, sőt már türelmetlenül várom. Csak az a kár, hogy nem lesz szünetem. Mert otthon épp addigra lesz vége, mire itt elkzdődik, és mire én elmegyek. De sebaj, a tavaszi szünet úgyis itt van nem sokára.
Na jó, mára ennyit, mennem kell "haza", már elég késő van. A képeket nézzétek meg a webalbumban, a Garonne-ről elég szépeket sikerült csinálni. Aztán már mindenkivel legközelebb majd élőben!

 
Hát megérkeztem Bordeauxba, itt vagyok. Az óceántól 40 km-nyire vagyunk, a város a Garonne folyó hatalmas torkolatánál fekszik. Az idojárás az óceán miatt elég enyhe és gyakran esik az eso. Besancontól nagyjából 700 km-re vagyunk, az idozóna pedig még mindig ugyanaz, mint otthon, Budapesten - így nem meglepo, hogy 8 után kel a nap.
Ma, szombaton, február 2-án van itt eloször szép, napos ido, remélem, nem fog elromlani, mert mára (és holnapra is) egy kis városnézést terveztünk. Amúgy az egyetem nem a város területén található hivatalosan, hanem Talence nevu elovárosában - bár ténylegesen nem lehet érezni, hogy hol van a határ, annyira összenott már itt minden. 
Péntek este egy vietnámi vendégloben ettünk. Összességében nem volt rossz a kaja, sot nagyon érdekes dolgokat ettünk, de azt hiszem nehéz lenne megszoknom, ha ilyen koszton kéne élnem. (Franciaországban egyelore több vietnámi van, mint kínai, mivel Vietnám egykor francia gyarmat volt Indokína néven.)
A szállás a kollégium területén van, minosége összességében turhetonek nevezheto. Jobb, mint a lyoni: tisztább, kultúráltabb, de nem olyan jó, mint amilyenben Besanconban laktam tavaly májusban. Valószínuleg az ido nagyrészét Rayezékkel töltöm majd, cikket írni biztosan nem lesz lehetoségem, de nem baj. Természetesen vannak doktoranduszok is, oket még nem nagyon sikerült megismerni. Képeket egyelore nem csináltam, remélem, ma vagy holnap sikerülni fog, akkor majd teszek fel a webalbumba is.

Elérkeztünk rövid ittartózkodásom feléhez ismét egy elég unalmas hetet magunk mögött hagyva. Némi változatosságot hozott a hétfői társosozás Céline-nél meg a csütörtöki Caroline-nál. Legalább tudtam kicsit gyakorolni a franciát, mert amúgy napközben nem nagyon van rá módom. Sőt gyakran érzem azt, hogy visszafejlődök, a hét elején is többször éreztem azt, hogy megint októberi szinten vagyok franciából. Mi lesz majd, ha hazamegyek ezek után? Egy hónap alatt visszasüllyedek a szeptemberi szintemre?? Hát nem lennék tőle túl boldog.

Szóval néha elvesztem a hitet, hogy valaha is képes leszek ezt a nyelvet rendesen megtanulni. Nagyon furcsa érzés, mert amikor tűrhetően beszélek néha-néha franciául, akkor azt érzem, hogy végre eljutottam valahova, végre sikerült már valamellyest elsajátítanom a nyelvet. Aztán jön egy nem túl mozgalmas hétvége, vagy két eseménytelen nap, és mintha azt a tudást, amit korábban sikerült elsajátítani, hirtelen elvesztettem volna. Mintha napról napra meg kéne küzdenem a tudásért, a képességért, hogy tudjak beszélni franciául.

Nem tudom, hogy a jövő héten mennyire lesz módom gyakorolni a franciát, mivel csütörtökön megyek Bordeaux-ba, ahol lehet, hogy csak a Rayezékkel fogok érintkezni többnyire, az pedig azért mégis csak más. Nem baj, akkor majd haladok a cikkel.

Visszajövetelem után egy szűk héttel pedig meglátogat Csilla, akihez remélem, ősszel fogok tudni majd menni Cambridgebe látogatóba. Juditnak nem fogom viszont tudni már sajnos viszonozni a lyoni fogadásomat. Csilla, ha minden igazm 14-én ugrik át ide Bázelből, és majd együtt megyünk vissza 16-án összekötve a dolgot az én hazautazásommal. Ehhez persze kocsit is kell szerezni – remélem, Sebastian rá fog érni...

Tegnap voltunk megint kicsit kirándulni, most Ulysse-szel és a barátnőjével, Audrey-vel. Elmentünk Mont Poupet kilátójához, ahonnan lehetett látni Salins-les-Bains-t, (ahol már egyszer voltunk ősszel a Sylvainnel, a Paullal és a Martinával) sőt tiszta időben látni lehet a Mont Blanc-t is. Utána szerencsének volt a Lison forrásával, amivel egyszer már próbálkoztunk még ősszel Ulysse-szel, Caroline-nal és Clémence-szal, de akkor le volt zárva a terep (ekkor néztük meg a Pont du Diable-t és környékét (havas képek)). Végezetül pedig volt megnéztük Salins-les-Bains múzeummá alakított egykori sóbányáját idegenvezetővel. Mire ezzel is végeztünk, már csak egy óra volt napnyugtáig, így egyéb tervezett dolgok már nem fértek bele sajnos. Tettem fel (több mint egy hónap után) képeket a webalbumba. (Valószínűleg teszek még fel majd bordeaux-iakat is.)

Jövő hétre maradt még viszonylag sok tennivaló, amivel jó lenne elkészülnöm mielőtt elmegyek Bordeaux-ba...

Már megint eltelt egy hét, és megint kéne írnom ide valami értelmeset, de azt hiszem, nem nagyon fog menni. Azért nem, mert nem sok értelmes és említésre méltó dolog történt velem – és tartok tőle, már nem is nagyon fog. Bordeauxot leszámítva, ahova is jan 31-én megyek (február 8-áig leszek ott). Ebből az említett előadás csupán 4 nap lesz, a többin dolgozás meg városnézés lesz. És addig már csak nem egészen két hét van. Amikor pedig megjövök, már csak egy hétem lesz elutazás előtt.

Gondolom, addig még párszor összegyűlünk azért leglalább társosozni, mint a héten egyszer a Carolinenál illetve Ulyssenél. Ulyssenél catanoztunk, a Carolinenál erősen francia műveltségre épülő kvízszerű játékot játszottunk. Azt leszámítva, hogy nem sok esélyem volt, mivel annyira nem vagyok benne a francia dolgokban, nem volt rossz. Hétfőn valami hasonló lesz Céline-éknél is.

Még van vagy két üveg magyar borom, azokat majd elviszem oda, pláne, hogy elvileg nagy társaság lesz. Szerencsére eddig a magyar borok bejöttek az itteniek, ahogyan a pilótakeksz is. (Rayez mondta is, hogy Bordeauxba ne menjek pilótakeksz nélkül.)

Igen, az ittlétem horrorisztikus eseményekkel indult, ugyanis nem jött meg a csomagom Bázelbe. Nevezzük szerencsének, hogy még vagy 15 embernek nem jött meg a poggyásza, így nem voltam együdl a problémával. Felvették az adaimat a Swissair irodájában (megadtam a besançoni címemet és a francia telefonszámomat), ahol nem sikerült teljesen megértenem, amit a nő mondott nekem franciául, bár azt hiszem, neki sem volt sok információja, hogy mi történhetett. Én mindenesetre azt gondolom, hogy mivel volt a Swissairnek egy zürichi járata majdnem ugyanakkor Budapestről, valahol Ferihegyen keverehették el a csomagot, ami esetleg Zürichben kötött ki ezek után. Most már nem is fogjuk megtudni, hogy mi történt ténylegesen. Kaptam egy papírt, amin volt egy telefonszám meg egy internetcím, ahol érdeklődhettem. Továbbá közölték, hogy majd másnap, vasánap keresni fog a taxis, aki elhozza a táskámat.

Másnap fel is hívtam a megadott telefonszámot, ahol egy automata közölte velem, hogy még nem kapták meg a csomagomat. Nem tudtam pontosan, hogy ezalatt mit kell érteni, de azt gondoltam, hogy nem jót. És a taxis sem hívott. Aztán azon kezdtem el idegeskedni, hogy esetleg rosszul adtam meg az elérhetőségeimet, így nem fog tudni elérni aki hozza a csomagot. Este a Sylvain megnézte nekem az internes címet, ahol még mindig annyi volt, hogy nem érkezett meg a csomagom. Itt már majdnem minden reményem elfogyott, és mivel nem volt egyetlen ruhám sem, azon kívül, amiben jöttem, elhatároztam, hogy másnap, kényszerűségből felkesem a Kiabit, és felruházkodom.

A hétfő aztán szerencsére fordulatot hozott a történeben, mert reggelre az internet tanusága szerint meglett a csomagom, és már úton volt felém. Ezt követően hívott a taxis egy svájci számról, akivel megállapodtunk, hogy este 9 és 11 között keres fel. Kezdtem bizakodni. Már csak azért kellett izgulnom, hogy meg is találja a házat, ami szerintem nem egy egyszerű feladat.

És lőn. 8 óra felé csöngetett valaki (ilyen nem történt azóta hogy én itt lakom). A taxis volt. És a táskám. Hihetetlen volt. És ami még tovább fokozta a dolgot, hogy a mind a három üveg bor, amit othonról hoztam a nagy hátizsákban, sértetlen volt! Végre tudtam fürdeni, fogat mosni, átöltözni... Másnap már a nap is szebben sütött.

Apropó nap. Itt egy-két félnapot leszámítva azóta süt a nap, hogy megjöttem. Az idő is ennek megfelelően nagyon enyhe, nem ritkán napközben 15-16 fok van. Tiszta tavasz. Néha esik ugyan. Kicsit magasabban fekvő helyeken (pl. Morteau és Montbéliard környékén), azért hidegebb van, arrafelé havazik.

A házban amúgy nem sok változás történt az alatt a három hét alatt amíg nem voltam itt. Leginkább az a nagy kosz volt feltünő, amit Nadjibnak (ő az „arab” – valójában algír) sikerült összehoznia – nem kizárt, hogy az 3 hét termése volt (vagyis ott töltötte a karácsonyt meg a szilvesztert). A wc és a konyha siralmas volt. Leginkább a wc. Nagyon érződött a Lucia hiánya, aki nem volt sehol. Ezt tovább tetézta, hogy 4 napra volt egy vendégünk, valaki, aki az eddig teljesen üres 2-es szobában lakott. Összefutnunk egyszer sem sikerült, mert mindig korán ment el és későn jött meg. A kultúrált wc-használatról egyébként nem sok fogalma volt. Már-már majdnem rászántam magam a wc-pucolásra, amikoris csütörtökre eltávozott a vendég, és megérkezett Lucia, úgyhogy megmenekültem. Lucia áttért a franciára, amit még viccesebb kiejtéssel beszél, mint az angolt. Teljesen egyedül állt neki, tanár nélkül egyetlen nyelvtan könyvvel, ami szerintem nagyon tiszteletreméltó. Meglepően sokmindent megért, noha az olasz azért elég távol van a franciától. Beszélni persze alig tud, de van egy csomó nyelvtani jelenség (ezek teszik nehézzé a franciát), amit már tud alkalmzani.

A héten érkeztek a laborba is vendégek, Madame és Monsieur Rayez Bordeauxból, mindeketten vegyészek. A Paul szerint Monsieur Rayez Franciaország egyik legjobb elméleti kémikusa. Azért jöttek, hogy dolgozzanak velünk, lenne ugyanis egy kinetikai modell, amit szeretnénk alkalmazni, és Monsieur Rayeztől várjuk, hogy megvilágítson minket. Egyébként Monsieur Rayez nem először dolgozik a Sylvainékkel, főleg a Paullal nagy haverok. Egy egész különös személyiség, sajátos gondolkodásmóddal és munkastílussal. Elég keveset alszik általában, nagyon gyakran éjszaka dolgozik, és néha a legkülönösebb helyzetekben el bír aludni. Amúgy egy nagyon vidám, mosolygós valaki – és tanárnak sem utolsó, szeret magyarázni és jól is csinálja.

Szóval megérkeztek csütörtök este, péntek reggel M Rayez pedig mindjárt tartott egy előadást – sok dolgot megértettem, azt hiszem a fülem kezd hozzá szokni a francia beszédhez. Péntek délután aztán kicsit dolgoztunk is együtt – leginkább csak a rövidtávú tervekről volt szó, meg arról, hogy Jean-Calude (alias M Rayez) tartana egy előadást Bordeauxban február elején, amire jó lenne elmennem, mert ott részletesen bemutatja az általunk használni kívánt elméletet. Chuette! Legalább megnézem Bordeaux-t is.

Este vacsora volt a Pauléknál, aki nagyon szeret főzni, főleg vietnámi és kínai kajákat. A lakásuk nagyon nagy és pazar módon van berendezve (ha emlékeztek, a Paul az aki vietnámi származású és borzasztó gazdag), a bútorok többsége, a képek, a tárgyak ázsiaiak – felér egy orientológiai gyűjteménnyel. A kaja nem volt rossz - ázsiai volt, ami kicsit furcsa volt az én európai gyomromnak. Evőeszkövnek természetesen csak pálca volt (amit baguette-nek hívnak, mint a kenyeret), megszenvedtem vele. Vacsora után kínai jázmin tea, amit az otthon kapható meg sem közelít. Maga tea azt hiszem szárított jázmin bimbó, bele kell dobni forró vízbe, és ezek után a bimbó kinyílik, és az ember egy hatalmas virágot lát úszkálni a vízben. Elég sokáig eltartott a vacsora, részemről csak amolyan jópofizás volt – elvégre miről tudnék beszélgetni egy idős francia házaspárral. Arról nem is beszélve, hogy éjjel 1 után értem haza.

Másnap, szombaton is Rayezék volt műsoron. Reggel csak annyi időm volt, hogy elszaladjak az intermarchéba, mivel fél12-től hivatalosan „dolgoztunk”. Szerintem összességében nem volt sok értelme, az érdemi dolgokat nagyjából 1 órába bele lehetett volna sűríteni. Este aztán a Sylvainéknél volt vacsora: aperitifnek egy kis Macvin (édes pancs) és vörös portói; utána pedig saláta fantasztikus salátaöntettel, krumplival, párolt zöldséggel, kenyérrel, morteau-i „kolbásszal” és sonkával. Hozzá vörös bor. Utána sajt, én részemről a mont d’or-t próbáltam ki, ami egy helyi különlegesség -  nem volt rossz. Hazaérni akkor már valamivel korábban sikerült, fél 1-kor már meg is jöttem.

A másnapi kiránduláson úgy döntötem, nem veszek részt, elvégre rám is rámfér egy kis pihenés.

Ha már elkezdtem két hete, hogy 3..., 2..., akkor nem maradhat el az 1... sem.

Nos múlt héten megvolt Céline védése, mint ahogy azt legutóbb megemlítettem – valószínűleg valami hasonló lesz majd nekem is. Nagy megelégedéssel töltött el, hogy egész sok dolgot megértettem, bár lehet, hogy alapvetően a jól megcsinált fóliáknak köszönhetően. Az előre tervezett fél tíz helyett végül csak tízkor kezdődött el a dolog, ami a háromnegyed órás előadás után a zsűri kérdéseivel folytatódott. Mire meghozta az igen tisztelt a zsűri az egyöntetű véleményét, miszerint odaítélik a jelöltnek a doktori címet, már 1 óra volt. Mindenki farkaséhes volt (én legalábbis mindenképpen). Délután volt aztán egy fogadás – az már csak „nálunk”, fent a könyvtárban. Volt egy csomó süti meg beszélgetés. Néha körbement Céline apukája, és töltögette az üres poharakat pezsgővel. Céline kapott tölünk ajándékba egy kétszemélyes, hétvégi utazást, ami Franciaország területén bárhol felhasználható (szerintem nagyon jó kis rendszer, otthon is be lehetne vezetni). Mivel Stéfane a védése után nem kapott tülönk semmit (akkor elég kevesen mentünk/mentek el a fogadására), ezért most ő is kapott, méghozzá egy hegyi kávés készletet.

Kedd, szerda aztán sok munkával telt, úgyhogy igazán megérdemeltnek éreztem, hogy csütörtökre szabadságot vegyek ki (szerda este azért megírtam a Sylvainnek, hogy másnap nem megyek). Végre tudtam aludni, kicsit mászkáltam a városban, nézelődtem a karácsonyi vásárban, meg tanultam a decemberi vizsgámra. Pénteken már nem volt olyan sok tennivaló, igazából átbeszélgettük a délutánt a Sylvainnel munka címén (na jó, azért volt munka is).

Délután mentem Lyonba – immár másodszorra. A pályaudvarra elém jött Judit, akivel aztán mászkáltunk kicsit a Fények ünnepe kapcsán kivilágított városban (első sorban a félszigeten). Őszintén szólva nem volt valami nagy szám az egész, bár volt néhány jópofa dolog, néhol érdekes fényshow. Nagyban rontott viszont az este értékén az mérhetetlenül nagy számú turista, akik a város utcáin hömpölyögtek. Arról a renkdívül heves viharról nem is beszélve, ami aztán elkapott minket mászkálás közben.

Másnap megnéztük a római amfiteátrum maradványait. Az idő káprázóan szép volt, olyan meleg volt, mint kora ősszel szokott lenni (azért kicsit meghökkentőek voltak a rövidnadrágos amerikai turistalányok). Utána korcsolya (Lyonban van két fedett korcsolyapálya is) Fabiennel (Judit osztálytársa) kiegészülve. Korcsolyát lehetett bérelni, de borzasztó kényelmetlen volt, két óra után pár helyen sebesre dörzsölte az ember bokáját, és megsajdította a talpát. A végére egyébként fizikailag is elfáradtunk, a sokadik elesés már tényleg figyelmeztető jel volt.

Ezt követően éjszakába nyúló magyaros vacsorafőzés következett Judit francia barátainál (Sally, JB (=”zsibé”, Jean Baptiste), Boris, Joy es Champy (alias gomba) társaságában), illetve vacsorázás is természetesen. Éjfél után megnéztük, milyen a Fények ünnepének utolsó éjszakája. Jó nagy tömeg volt most is, bár a vihar elmaradt, így sikerült eljutni Lyon olyan részére is, ahol eddig még nem voltam és nagyszerű kilátás nyílt a városra, főleg a félszigetre. Csináltam bár béna fotót is, elég homályosak lettek.

Utolsó nap megnéztük a Saint Jean katedrálist (ami Lyon legrégebbi temploma), illetve elmentünk a Szépművészeti múzeumba, ahol számomra kevésbé felvillanyozó grafikakiállítás volt. Mindkettő múltkori adosságom volt, mivel legutóbb nem sikerült őket megnézni. A Szépművészeti múzeum egyébként megérne még egy misét. Délután még megnéztük a karácsonyi vásárt, de olyan elképesztő tömeg volt, hogy gyorsan el is menekültünk.

Mióta megjöttem, itt Besançonban gyakorlatilag folyamatosan esik az eső, habár ma (kedden) napközben egy pár óra kisütött a nap. Ma este már igazi télies hideg is volt. A héten eddig eltelt két nap nem sok effektív munkával telt (a nagyját igyekeztem múlt héten befejezni), bár valahogy most nem érzem azt a feltöltődés-érzést, amit Lyon1 és Párizs után éreztem. Szóval a munkakedvemet elvitte a cica, és lehet, hogy már csak az újévben hozza vissza.

Az ittlétem már csak 5 napra terjed ki, valószínűleg legalább egy délelőttöt rászánok még vásárolgatásra – mint a mait, bár ma végülis az égvilágon semmit nem vettem. Szombaton még lesz egy utolsó nagy menet, addigra megjön az otthoni főnököm, és dolgozunk még egyet hármasban. Addigra jó lenne magamat visszaállítani kicsit az angolra.

Képeket egyébként tettem fel megint, az elején van pár besançoni kép is. Nincs mindegyikhez komment, de szerintem nagyjából követhető, hogy mi micsoda.

A visszaszámolás vége vasárnap lesz, az lesz a „kilövés” (3,2,1,kilövés) napja, úgyhogy legközelebb már nem az éteren keresztül, hanem élőben jelentkezem majd.

Mivel nincs most sok időm, nem vállalkozhatom arra a nagy feladatra, hogy az elmúlt hét valamennyi eseményét összesűrítsem egy beszámolóban, de azért megpróbálom összefoglalni a történteket.

Az elmúlt héten megvettem a párizsi és lyoni jegyeket. Nem voltak olcsók, a párizsi jegyekért 88 eurot fizettem (bár ezt mintha említettem volna már), de aztán áttetettem későbbre az utazásokat, így „csak” 74 euro volt (extra kedvezménnyel). A lyoni jegy csupán 38 euro volt (múltkor megúsztam 25-ből... ez is a sztrájk miatt van). Kedden kabátot hajkurásztam a városban, végül aztán meglepően könnyen sikerült találni egy jó meleg télikabátot Besançon egy olyan részén, ahol még sosem jártam – hála Caroline-nak, aki söfőrként közreműködött (ja és vettem hálózsákot a Dechatlonban 10 euróért). Borzasztó elégedett voltam magammal. Szerdán Stéfane védés volt, amiből egy kukkot nem értettem – egyrészt matematika volt, másrészt távol ültem, és így nem is nagyon hallottam és láttam, mi zajlik elöl. Csütörtökön Ulysse tartott előadást a munkájáról (ő asztrofizikus és üstökösökkel (comète (kométa, kóma...)) foglalkozik). Egész érdekes volt, viszonylag sokmindent sikerült is megérteni belőle (pedig Ulysse párizsi).

És akkor péntek este Párizs. Ulysse fuvarozott ki a pályaudvarra, mivel hazautazott a hétvégére. A vonat (az etra gyors TGV) Dijonnál telt meg igazán, aztán már nem is álltunk meg másutt, csak Párizsban. A Gare de Lyonon megismerhettem Ulysse anyukáját, akitől kaptam egy metrójegyet.

A szállás a körülményekhez képest kifogástalan volt (bár Krisztának semmi sem volt jó). Igaz, hogy pici volt a szoba, de szerintem hangulatosan volt berendezve, volt hozzá fürdőszoba, kiskonyha, fridzsiderrel, tévével... Egy napra kb 100 euro, de nekem egy fillérembe sem került. Ráadásul volt egy kihúzható pótágy is komplett ágyneművel.

Mivel a szállás a modern negyed (Défanse) környékén volt, másnap azzal kezdtük, hogy körbejártuk kicsit a terepet, megnéztük a modern diadalívnek nevezett valamit is (Grande Arche). Aztán voltunk Saint-Denisben (Szent Dénes), a francia királyok egykori temetkezési helyénél. Utána ebéd egy Szent Mihály térhez közeli kis utcában – a környéken sok kis vendéglő van, teljesen korrekt áron. Utána Notre-Dame, sajnos már majdnem napnyugtakor, így nem tudtam bent fényképezni egyáltalán. Este Eiffel torony, ahol nem mentünk fel. Utána megismertem Kriszta magyar kollégáit (csaptunk egy kis borozást/beszélgetést) – mind a Serviernél dolgoznak, és mind a többhetes kiküldetésüket töltik épp.

Másnap reggel koránkelés volt, mentünk Louvre-ba, ami aznap, lévén a hónap első vasárnapja, ingyenes volt. Hiába voltunk ott időben, azért így is volt egy kis 20 perces sorbanállás, igaz aztán megtaláltam a turisták által legkevésbé ismert bejáratot is, ami a Szajna partján van, a Louvre Tuilléirák kertje felé eső végében (ha legközelebb mentek a Louvre-ba, ott menjetek be!). Bent voltunk kb 4 órát, de utána úgy éreztem, mintha alig láttam volna valamit... Azt hiszem több nap sem lenne elég rá.

A Mona Lisát (itt Joconde-nak hívják), mint hét évvel ezelőtt, most sem sikerült megnézni – egyszerűen megközelíthetetlen volna a kínai turisták miatt.

Louvre után ebéd, ott már csatlakozott hozzánk Zoli is (Kriszta egyik kollégája). Az étteremmel nagyobb szerencsénk volt, mint előzőnap, igazán hangulatos helyet sikerült választani, ahova legközelebb is szívesen visszamennék. Főételnek narancsos kacsát ettem. Utána megpróbáltunk elmenni az Orangerie-be (ha jól értettem impresszionista múzeum), de nem volt nyitva sajnos. Aztán elsétáltunk az Invalidusokhoz, ahol mire megtaláltuk, hol a bejárat Napoléon sírjához (és a Musée de l’Armée-hez), már nem is volt értelme bemennünk. A vonatig már nem csináltunk jóformán semmit (minden zárva volt, a kajáláson is túl voltunk már). Aztán a nagy kényelmeskedésben majdnem lekéstem a vonatomat (sikerült alulbecsülni az 1-es metroval megteendő út hosszát), így végül futnom is kellett, majd a vonaton ki kellett paterolni a helyemet bitorló pacákot is.

Visszaérkezve Besançonba újra Ulysse volt a söfőr (ugyanazzal a vonattal mentünk vissza).

Mivel itt ér véget a hét, Céline védést már csak a lyoni beszámolóval fogom megírni (– a következő rész tartalmából...).

Képeket tettem fel a webalbumba. Most sem válogattam ki őket, de hogy tudjátok, mi micsoda, mindegyikhez csináltam képaláírást – bár némelyik elég gagyi lett (más is belefáradna 300 kép kommentálásába....).

http://picasaweb.com/djuree007

Azt hiszem ez lesz a legrövidebb bejegyzésem itt a blogon...

A hét elég unalmasan ment el... Mint múlt héten írtam, belém hasított a felismerés, hogy már alig van itt időm, aminek hatására próbáltam egy kicsit többet dolgozni itt bent. Jó lenne mindennel végezni, amit elterveztem. Úgyhogy elkezdtem megtanulni a LaTex-et. Meg elkezdtem megírni az első (általam írt) cikket (de erről pszt...!). Szeretném teljesen egyedül megírni, elvégre ezt is meg kell tanulni egyszer. Jobb minél hamarabb.
Szombaton próbáltam elintézni minden teendőt, hogy vasárnapra ne maradjon semmi. Így aztán bele is vágtam vasránap délelőtt... Először is elővettem az össze cikket, ami ezzel kapcsolatos és volt már a kezemben. Ugyanis ezekből kéne valahogy összeollózni egy általános bevezetőnek szánt maszlagot. A többi része talán fog menni egyedül. Két óra alatt sikerült is összehozni kemény két bekezdést (az már a fele a kb a bevezetésnek). Nagy meló lesz, az biztos. Mire képes leszek tényleg önálló cikket írni, addig még jó pár év el fog tellni...

A héten megvettem a párizsi vonatjegyemet, ami borzasztó drága volt - napról napra emelkedett az ára. Ez a hülye sztrájknak köszönhető (ami szerencsére már kifulladóban van), ugyanis kevés a vonat, de sokan akarnak utazni, ez pedig felnyomja az árakat. Arról nem is beszélve, hogy mindenki igyekszik jó előre lefoglalni a jegyét. Ha minden igaz, december első hétvégéjén ingyenes lesz a Louvre, úgyhogy oda feltétlenül el fogok menni. A többit még meglátom, de azt hiszem, valahogy majd csak elütöm azt két napot Párizsban...
A jövő héten megkezdődnek a védések. Az első Stéfan lesz, aki matematikus. Aztán még minden hétre jut egy ember: Céline, Bruno és végül Franck, akinek a védésén már nem leszek itt.
Kiváncsi leszek rájuk, nekem is ilyen lesz majd három év múlva - igaz angolul.

Most nem tettem fel képeket - a múltkori lyoni 379 elég nagy dózis volt. Párizsról majd teszek fel jövő héten!

A hétvégre kicsit javult az idő, ami leginkább a sok napsütésben nyílvánult meg, így persze kevésbé van hideg, de csak ott, ahova eljutnak a napsugarak. Árnyékos helyen, illetve napnyugta után elég fagyos a hőmérséklet. Dehát lassan itt a tél...

Csütörtökön volt egy kis összejövetel Céline-éknél, ahol Bruno nem tudom, hányadik születésnapját ünnepeltük. A menü palacsinta volt most is (crèpe), aminek kicsit másmilyen volt a tésztája, mint amit a Caroline csinált (az breton crèpe volt), ez sokkal inkább hasonlított az otthoni palacsintára. Fogyasztani sósan (sonka, sajt) és édesen (lekvárok, stb.) lehetett. Innivalónak cidre (szénsavas almabor), de ez most a múltkorival ellentétben egész jó volt. Nem volt nagy társaság, most csak hatan voltunk (Céline, Caroline, Joanne, Ulysse, Bruno, és jómagam), így sokkal jobban részt tudtam venni a beszélgetésben. Meg talán jobban is értettem a dolgokat, mint múltkor. Aztán befutott Geoffrey, Céline pszichiáternek készülő barátja is. Kaja után Geoffrey megmutatta nekünk a Himalayánál készült képeit. Most szeptemberben volt ott 15 napig egyedül. Hihetetlenül jó fotókat csinált. Jó lenne egyszer személyesen is elmenni oda.

Szombaton aztán megint voltunk kirándulni. A Caroline-en kívül jött még az unokahúga, az ötéves Clémence és Ulysse is. Egy környékbeli forrást akartunk megnézni meg egy kastélyt. Végül aztán egyiket sem sikerült, mivel a forráshoz nem lehetett felmenni természetvédelmi okokból, a kastélyról pedig kiderült, hogy magánkastély, ezért nem látogatható. Kárpótlásként felkerüstük a Pont du Diable-ot (az ördög hídját), ami egy kis patak völgye felett ível át. Itt a dombok között egész jól megmaradt a hó annak ellenére, hogy szikrázó napsütés volt – sőt a patakot néhol vékony jég borította. Clémence a hótól teljesen megvadult, alig lehetett vele bírni, kicsit kikészített minket...

Az ördög hídja után következett a kastély, méghozzá Cléron kastélya. Elég jó állapotban volt, de mivel nem lehetett megnézni alaposan, a legnagyobb látnivalót a falu folyója, a Loue jelentette. Sötétedés után nem sokkal aztán itthon is voltam (mármint a szálláson).

Vasárnap délben ebédre voltunk hivatalosak a Sylvainékhez. Jó vendégként vittem magammal egy üveg bort, bár kicsit féltem, hogy mi lesz, ha rossz bort választok, mivel a Sylvain nagy borszakértő, akinél csak jó borokat lehet inni.

Nos a választás később nem bizonyult nyerőnek, mivel a borról kiderült, hogy borzasztó édes, és nagyjából csak desszerthez fogyasztható. Vagy még ahhoz sem. Mindenesetre a Sylvain jól nevelten megitta a maga félpohár borát, és nem mutatta, hogy nem ízlik neki. Ebéd után kávé/tea. Ezután átlapoztuk a Sylvain Budapest útikönyvét, majd elmentünk a gyerekekkel a játszótérre (de hogy minek...?). A visszetérés után uzsonna annak, aki éhes volt, nekünk tea/kávé, majd megnéztünk két (!) könyvet, ami a régióról tartalmazott képeket. Ez annyiból jó volt, hogy a Sylvain magyarázott hozzá egy csomó mindent, másrészt viszont már borzasztóan mehetnékem volt, mert még el kellett intéznem a Luciával hogy bejussak az obszervatóriumba a kimosott ruháimért. Hat felé aztán távoztam. Magyarosan.

Nagyon utálom, hogy ennyire rá vagyok utalva a Luciára a mosást illetően – olyan körülményes így az egész...

Jövő heti kilátások: kabátvásárlás legkésőbb hétvégén (elhatároztam) – munka – ki kell derítenem, mikor hova utazom még a visszalévő négy hétben – munka – egy kis kikapcsolódás – és munka, hogy teljes legyen a kép.

http://picasaweb.com/djuree007

Jelentem, gond nélkül megjártam Lyont. Vagyis hogy nem jártam meg, hiszen nem volt semmi gond. Sőt. Ennyire tán még nem is éreztem magam jól, mióta itt vagyok. 3 nap, teljes kikapcsolódás úgy, hogy közben egyáltalán nem gondoltam a munkára.

Voltunk kirakodós piacon, vettünk büdös sajtokat, amiknek egy részét meg is ettük. Mászkáltunk sokat, meg béreltünk biciklit is – gyakorlatilag ingyen. Franciaország jópár városában működik már az a biciklis rendszer, amit először itt vezettek be Lyonban. Ha jól értettem, egy félórás időtartamon belül a bicikli használta ingyenes, azon felül pedig, valami jelképes összeget kell fizetni (óránként fél euró?). Ez a része persze fárasztó volt, mert mentünk egész nap, de nem bántuk egy cseppest sem, mert a látvány kárpótolta az embert mindenért.

A város Franciaország harmadik legnagyobb városa 800 ezer ténylegesen bent lakóval, illetve ezenfelül 600 ezer elővárosival. A városban két folyó van, amik itt folynak össze: a Rhône és a Saône – az utóbbi folyik bele az előbbibe. A kettő között pedig egy „félsziget”, körülötte dombok, sok fával és parkkal. A rakpartokon álló fasorok, illetve a szorosan egymás mellé épült színes házak leírhatalan hangulatot kölcsönöznek a városnak. Ha az ember nem megy sehova sem, csak sétál Lyon utcáin, már megérte elmenni. Persze mi megpróbáltunk bemenni több helyre is.

Az „Aranyfej parkba” (Parc de la tête d’or) éppenséggel sikerült is. Nagyjából olyan, mint a városliget, van itt botanikus kert és vadaspark is (állatkert), meg tó is meg sziget is. Ehhez szerencsére ragyogó szép napsütés társult.

A Szépművészeti múzeummal és a gall-román amfiteátrummal már kevesebb szerencsénk volt, mert azokat lekéstük hétfőn, kedden pedig zárva voltak, mint majdnem minden múzeum Franciaországban. Ez alól kivételt képez a modern művészetek múzeuma, ami hétfőn tart zárva – pont amikor meg akartuk nézni. Kedden persze nyitva volt, de akkor már nem volt időnk rá. Lekéstük sajnos a Saint Jean katedrálist is, ami Lyon legrégebbi (12. századi) és egyik legnagyobb katedrálisa.

A napi kaja általban igen egyszerű volt: reggel kávé, croissant egy kávézóban, délben mondjuk szendvics egy szendvicsbárban, este pedig étterem helyi specialitásokkal (egyszer gyöngytyúkot ettem) és természetesen helyi borokkal. A helyi borok a burgundi és bordói borokkal ellentétben ízlettek – már azt hittem, nem fogok találni jó borokat a franche-comtéiakat leszámítva.

A szállás kicsit problémásabb volt, de végül azt is sikerült megoldani. A problémát igazából az jelentette, hogy reggel még nem tudtuk, hol fogok aludni aznap este. Juditnak (a továbbiakban Juca) ugyanis egy akkor kis szobája van, mint amekkora nekem volt itt annak idején májusban. Azzal a különbséggel, hogy neki nincs fürdőszobája sem, mindössze 9 m²-e, ami pedig azért 4 embernek nem valami sok.

Úgyhogy első este én nem aludtam ott – nekem végül Juca egyik barátnőjénél találtunk szállást, ahol épp volt egy üres szoba arra az éjszakára. Ennek egyik előnye többek között az volt, hogy a franciát is gyakorolhattam. A második éjszaka során megtapasztalhattam én is, hogy milyen amikor 3 ember osztozik 9 m²-en – ezen az estén Juca aludt egy rég nem látott ismerősénél.

A három nap aztán olyan gyorsan elment, hogy egyszer csak azon vettük magunkat észre, hogy már menni is kell haza. Persze a sztrájk előtt.

Mikor megjöttem, itt Besançonban már majdnem tél volt – lehet, hogy nem hiába mondják, hogy Franciaország egyik leghidegebb helye. Másnap még havazott is – egészen hihetetlen volt az előző napi napsütéshez képest.

Azóta szerencsére a hó elolvadt, viszont borzasztó hideg van. Elő is vettem a bélelt kabátomat, ami nem tudom, hogy elég lesz-e, ha itt ennyire hideg van már novemberben... Ha nem, legfeljebb veszek majd egyet, úgysem ártana egy új.

Ahogy visszejöttem, kicsit nehéz volt újra felvenni a munka ritmusát. De azért sikerült valahogy.

Ma tudatosult bennem, hogy már csak egy hónapig vagyok itt (vasárnaptól számítva már csak 4 hétig). Ezidő alatt pedig szeretnék még egyszer elemenni Lyonba és Párizsba (ezt Krisztina jóvoltából;)) is – ha lesz rá módom, illetve ha vasutasok méltóztatják befejezni a sztrájkot. Arról nem is beszélve, hogy sajnos tanulnom is kéne lassan (pedig már eléggé elszoktam tőle), mivel a karácsony előtti héten lesz egy vizsgám is.A munkával sem ártana haladni (ami úgy néz ki, már lassan egész normálisan beindult), és persze kéne még élni is, meg azért néha kikapcsolódni is, meg fejlődni a franciával is, meg bridzselni is...

És szombaton megint megnézünk valami környékbeli nevezetességet, vasárnap pedig ebéd a Sylvainéknél.

Egyszóval van mit csinálni – halad az élet...

Lyoni fotók: http://picasaweb.hu/djuree007 (igaz, kommentár nélkül)

A héten nem történt sok említésre méltó dolog. Kedden előre bejelentett módon nem volt víz az egyetemen, és mivel a Sylvain gyerekeinek még iskolaszünetük volt, a Sylvain úgy döntött összekötve a kellemeset a hasznossal, hogy elviszi a Caroline-t, a két nagyobb gyerekét és engem egy kis autós kirándulásra a Dijontól nem messze fekvő Beaune-ba. A város nagyjából akkora, mint Dole, jellegét tekintve sokkal inkább hasonlít Dijonra (mégiscsak Burgundiában van). Sok látnivalója közül mi csupán Hospices de Beaune Hôtel-Dieu-t néztük meg, ami egy 1443-ban épült, egykor a szegények kórházaként működő épületegyüttes. Az építtető Jó Fülöp burgundiai herceg kancellárja volt, akit e nemes tettre a kor nagy járványai és éhínségei késztettek.

Az ezt követő ebédszünet jellemző módon tovább tartott, mint amennyit Beaune és a kórház megtekintésével töltöttünk. Most csak egy Carrefourban ettünk (nem volt velünk a Paul), ami nagyjából olyan, mint egy Auchan, de van (gyors)éttermi részlege. Azért egy McDonalds-nál igényesebb hely, de a Gundeltől messze van. Ennek megfelelően nem valami drága.

Kaja után megnéztük Châteauneuf kastélyát, amit a középkorban építettek, és az eddig látott kastélyokkal ellentétben kevésbé jó állapotban volt. Négykor megittuk a szokásos kávénkat, ami után megnéztük még a város (falu?) középkori templomát és a csodatévő Mária-szobrot, majd irány haza.

A hét többi napja ehhez képest tényleg szóra sem érdemes. Holnap, vasárnap elutazom Lyonba, Ágival és Attilával illetve még egy ott tanuló magyar ismerősükkel megnézzük kicsit a várost. Kedden jövök meg. Mivel nyolctól vasutassztrájk lesz, ezért úgy vettem a jegyet a visszaútra, hogy már 7 felé itt legyek Besançonban – remélem, nem fogja a dolog érinteni a vonatomat, és nem ragadok Lyonban.

Ja és persze a képek: http://picasaweb.com/djuree007

Az elmúlt napokban ittlétem legnyugisabb hetét töltöttem el. Dolgozni csak 3 napot kellett menni – nagyon sokan egész héten egyáltalán nem is jöttek be (főleg a kigyerekesek). Ebédnél is alig voltak (most nem is a szokásos helyen ebédeltünk, mert az zárva volt) – valahogy minden olyan nyugis és csöndes volt. A munkához ennek megfelelően már mindenkinek sokkal kevesebb kedve volt.

Tervezegettem az utazást péntekre – végülis úgy döntöttem, hogy elmegyek Dole-ba. Ez egy harmincezres kisváros nagyjából negyven kilométerre innen. Legnagyobb nevezetessége, hogy itt született Pasteur (akiről már írtam, hogy viszont nem itt, hanem Arboisban dolgozott). Szerencsére az intermarché nyitva volt csütörtökön, így a heti vásárlást sikerült elintézni. Utána elmentem a pályaudvarra jegyet venni, meg felfedezni a közlekedést. A pályaudvart már csak azért is fel kellett keresnem, mert venni akartam egy Carte 12-25-et, ami egy évig érvényes, minden járatra biztossít 25-60% kedvezményt és mindenütt érvényes egész Franciaországban (amint a nevében is benne van, a 12 és 25 év közöttieknek találták ki). Egyébként 49 euro volt, de ha tényleg elmegyek még az idén Lyonba és Párizsba, akkor midenképpen megérte. A dole-i utazással már visszajött az árából 7.20 euro. A vasútállomás környékén van egy nagyon szép park – most kezdem csak felfedezni, ezt a részét a városnak – sőt, ahogy jobban megfigyeltem egy egész parkrendszer, aminek a részeit az autóút felett átívelő hidak kötik össze. Nagyon kellemes sétára alkalmas idő volt. Szerencsére egyelőre nagyon szép napos (meleg) őszünk van itt.

 

Másnap aztán irány Dole! Nem akarom nagyon részletezni a kirándulást, a képek sokkal jobban bemutatják a várost (ld. a webalbumot). Maximum csak annyit mondok, hogy itt is a Doubs folyik, van jópár kis sziget és csatorna a városban. Nagyon sok a töbszázéves ház, műemlék, amik közepesen jó állapotban vannak. Sokminden szorul felújításra – a legtöbb templomot épp most újítják fel – ennek köszönhatően egybe sem tudtam bemenni. A legjelentősebb templom a Notre-dame bazilika, ami az óváros legmagasabb pontján épült, így gyakorlatilag majdnem mindenhonnan látható. A bazilika jellegzetessége, hogy csak egy tornya van, nagyjából olyan kicsi, mint a dijoni Notre-dame, de amiatt, hogy nincs annyira körbeépítve és elég magasan fekszik, meglehetősen impozáns látványt nyújt.

Voltam továbbá egy nagyon szép parkban, ahonnan rá lehet látni a folyóra, és található itt egy Pasteur-szobor is (egy a sok közül). Ennek a parknak a Doubs felé van egy érdekes, ereszkedő, teraszos felépítésű, tipikus francia-kertre hasonlító része, a mohás-indás fáival meg a borostyánnal benőtt lépcsőivel. Volt egy kis forrás is, ami aztán lent egész patakká dúzzadt. Sok házon és például ezen a parkon is erősen érződik a kora, ami nem egy esetben is többszáz év. Néha az embernek olyan érzése van, mintha megállt volna az idő ebben a városban. A modernebb részei, amúgy már kevésbé tiszták, sokkal inkább emlékeztetve egy poros kis vidéki városra.

Délutánra eléggé elfárádtam, mert mentem egész nap, így eljöttem viszonylag hamar, már egy fél ötös vonattal – az amúgy ingyenes Szépművészeti múzeumot majd leközelebb nézem meg.

 

Ez volt pénteken. Szombat, vasárnap édes semmittevés, pihenés. A jövő hétvégén a dolgok jelenlegi állása szerint átugrom Lyonba. Az azt követő hétvégén pedig lehet, hogy Párizs következik. De addig még jönnek a dolgos hétköznapok.

 

Rájöttem, hogy a hetek között valójában egyáltalán nincs különbség. Tellnek egymás után, a „program” mindegyik héten nagyjából ugyanaz, nincs semmi, ami igazán megkülönböztetné egyiket a másiktól. Az idő meg csak telik-múlik – igen, már majdnem félidőnél vagyunk. Se nem rossz és se nem jó az egész, hanem csak olyan semmilyen.

Nem azt mondom, hogy unalmas, de nem pörget fel igazán.

Hogy mi tölti ki a napjaimat? Reggeltől (kb 9-től) fél 6-ig, 6-ig a munka, ahol még meg kell tanulnom jól gazdálkodni az időmmel. Ugyanis a különböző szünetek alaposan szétszabdalják. Igazából ebéd előtt nem is nagyon van értelme komolyabb dologba belefogni, mivel 10-kor kávészünet, háromnegyed 12-kor pedig ebédszünet szakítja meg. 1 után tudok megint munkához látni,  de 4-kor újabb kávészünet van. Én viszont inkább úgy szeretek dolgozni, hogy ha már egyszer benne vagyok, akkor szeretem addig csinálni, amíg tart a lendület, mert ha meg kell szakítani valamivel, akkor utána nehezen veszem fel megint a ritmust.

Pedig ami azt illeti, jó lenne haladni a munkával, nem akarok úgy járni, mint a Franck. Ugyanis vele a Sylvainék nem voltak elég erélyesek, a Franck meg amolyan álmodozó típus. Így aztán alig lett valami eredménye a három év után. Gondban is van nagyon, hogy hova mehetne posztdoknak.

Ez igazából egy örök mókuskerék. Ha egyetemi hallgatóként nem teljesítesz jól, nincs esélyed doktorizni (egyébként itt van a legtöbb trükközési lehetőség, pár ellinkeskedett egyetemi év még belefér). Utána, ha a doktori alatt nem dolgozol rendesen, nem lesz jó posztdok helyed. Ezután a posztdok évek alatt kell magadnak előkészíteni és megalapozni, hogy hol fogsz aztán később dolgozni. Amikor pedig már van állásod, akkor pusztán már csak abból a tényből kifolyólag is hajtani kell, mert a többiek is ezt teszik. Olyan ez, mint egy tudományos piac. Mindig kell valami újat csinálni, kitalálni, megmérni, hogy tudd bizonyítani, hogy jó vagy. Ha hamarabb csinálod, vagy jobban, mint a többiek. Ez egy piacgazdaság, aminek a szereplői a kutatók, a termék pedig az előállított tudományos érték, aminek a tényleges értéke azáltal derül ki, hogy mennyire tudod magad menedzselni, mennyire jól tudod a termékedet eladni. Persze, az is fontos, hogy mennyire jó, amit előállítottál, de ez csak másodlagos.

Jó árunak nem kell cégér – tartja a mondás. Ez kb. 100 évvel ezelőtt igaz volt a tudományban, de ma már érvényét vesztette.

Ki lehet persze szállni, vagy lehet egy kicsit lazsálni valamelyik lépcsőfokon, de akkor az ember könnyen akkora lemaradást szed össze, hogy azt aztán nem lehet később behozni.

 

Visszatérve ezután a kis kitérő után az elmúlt héthez: Említsére méltó először csütörtökön volt, ugyanis volt egy kis összejövetel a Caroline-nál 9 doktorandusz részvételével. Raclette-et ettünk, ami egy viszonylag ízetlen, kemény, sós sajt. Van ehhez egy speciális sütőberendezés, ahova be kell tenni kis lapátokon a sajtszeleteket és meg kell olvasztani őket. A trutyit ezután feldarabolt főtt krumplira lehet önteni és felvágottal elfogyasztani. A franciák nagyon odavannak érte, én annyira nem, de nem volt rossz összességében. Innivalónak fehérbor és cidre (szénsavas almabor) volt. Előtte/közben/utána beszélgetés, amiből borzasztó keveset értettem. Egyrészt mert nagy volt a hangzavar, másrészt mert nagyon fáradt voltam. Mindenesetre nem volt jó érzés, mivel már kezdtem azt hinni, hogy legalább egy kicsit fejlődtem.

Aztán szombaton a Caroline-nal és az Ulysse-szel megnéztük a Musée des maisons comtoises-t, ahol egy csomó tájház található. Némelyik többszáz éves ház, amit szétszedtek, és a múzeum területén újra felépítettek. Persze berendezéssel együtt. Ulysse asztrofizikus, idén végez. Egyébként párizsi, borzasztó gyorsan beszél, nem artikulál rendesen, úgyhogy szinte egyetlen szavát sem értem.

A múzeum nem volt rossz, de annyira nem hozott lázba. Hazafelé felmentünk két kilátópontra (Belvedère és Montfaucon), ahonnan viszont végülis Besançonból és a Doubs völgyéből a köd miatt szinte semmit sem lehetett látni. Montfaucon egy kicsit alacsonyabb hegycsúcson fekvő középkori várrom, ahol folynak bizonyos ásatások. De ettől még körbe lehet járni. A helyszín gyalog közelíthető meg. Visszafelé már igencsak fáztunk, mivel miután lement a nap, a szél is feltámadt.

 

Jövő hétre valami utazásfélét ki kéne találni, de nagy még a tanácstalanság. Jó lenne valamit csinálni péntek-szombat környékén...

http://picasaweb.com/djuree007

A hétköznapok elég eseménytelenül teltek. Próbálok már minél többet beszélni franciául – angolul már csak kizárólag a Luciával beszélek, akit viszont nem mindig értek (elég érdekes az angolja).

Pénteken megint kaptam egy francia doktori dolgozatot olvasgatni – ezzel is fogok szenvedni egy csomót...

A hét elején előkerült egy közepesen elhasznált állapotban lévő rezsó, ugyanis a tűzhelyünk sem működik. Először azt hittem, hogy a Dajibé, és nem akartam használni, de aztán ő maga mondta, hogy nyugodtan használhatom, ha akarom. Dajibnak kicsit fura dolgai vannak, de azt hiszem alapvetően rendes gyerek (szóval nem egy terroristatípus).

A rezsót mindjárt ki is próbáltam, kifőztem a montbélliard-i kolbászaimat rajta, meg csináltam hozzá a mikoroban egy kis rizst – egy kis dijoni mustárral majdnem komlett vacsora... Szóval fogok tudni főzni a jövőben, nem leszek minden hétvégén a borzalmas konzervekre kárhoztatva.

Szombaton Dijonban voltunk a Caroline-nal. Nagyon helyes kis város, teljesen más, mint Besançon. Ha itt kéne sok időt eltöltenem, szívesebben választanám Dijont, mint Besançont. Kicsit nagyobb is, nagyjából  350 000-en lakják – egyébként Burgundia fővárosa, és tőlünk nincs is messze, csak 70 km nagyjából. Engem kicsit Prágára emlékeztetett (az óvárosára). Nagyob sok szép templom van, sok díszes ház. Van egy szépművészeti múzeum, amit 4 óra alatt nem sikerült alaposan végignézni, sőt a fotókiállításra nem is maradt már erőnk. Azt hiszem, több nap sem lenne elegendő, hogy az ember alaposan megnézzen mindent benne. Igazán szeretnivaló és élhető város. Fotók a webalbumban.

Jövő hét után egy hét szünet lesz itt (meg óraátállítás) – ahogy otthon is. Azt hiszem, elutazom valahova, lehet, hogy elmegyek majd Lyonba kicsit. Nincs messze, és megy oda vonat – bár Auxerre vagy Nancy is szóba jön. Még megbeszélem magammal...

 

http://picasaweb.com/djuree007

Mint azt múltkor írtam, ezen a héten volt egy vendégünk, Martina, Csehországból. Kedden volt vele egy munkamegbeszélés, amin ott voltam én is. Az egész angolul zajlott, és majdnem két óra hosszan tartott – elég fárasztó volt. Mindenesetre érdekes is.

Másnap megkért, hogy tartsak neki egy kis beszámolót az általunk használt módszerek elméleti alapjairól. Ez már nehezebb feladat volt, de valahogy elboldogultam vele. Azt hiszem, egész sokmindent megértett.

Csütörtökön szerveztek egy kis autós kirándulást a vendég tiszteletére, ahova elvittek engem is. Úgyse vittek még sehova, itt volt az ideje:).

Első állomás Salin les Bains volt, ami többek között arról nevezetes, hogy itt született Sylvain. Amúgy egy nagyon aranyos kicsi falu, sok hegy által körbezárva egy kis völgyben. Van ott egy ma már csak múzeumként funkcionáló sóbánya. Ha jól értettem van a föld alatt valami sós vízforrás, vagy patak (sokkal sósabb, mint a tenger). Ennek a vizéből a középkortól egészen 1974-ig folyt a só kinyerése. Ezen túlmenően van a faluban egy nagyon szép régi templom, amit valamikor a román és a gótikus kor határán építettek.

Ezt követte Arbois, egy nagyon szép kisváros, hangulatos, régi, szűk, kis utcákkal. Ez a falu már a Jura hegység borvidékén található, itt dolgozott éveken keresztül Louis Pasteur (aki amúgy Franche-Comté régió 2. legnagyobb városában Dôle-ban született). Pont dél volt, mire ideérkeztünk, úgyhogy megebédeltünk. Nem olcsóért, dehát sebaj, nem minden nap megyek Arboisba... Előételnek egy nagyon érdekes ízű, finom mártással leöntött viszonylag vastag sonkaszelet volt. Főfogás: coq au vin, vagyis kakas vörösboros szószban valami különleges gombával. A körítés rizs volt. Mindehhez a Sylvain által választott (fehér)bor, ami erősen emlékeztetett a tokajira, csak nem volt annyira édes. Ahogy a Sylvain magyarázta, hasonló eljárással készült, mint a tokaji, egyébként chardonné és savagnin szőlők keverékéből. Vettünk belőle egy üveggel (23 euro volt – de nem is a legdrágább), amit hárman ittunk meg. Mint kiderült, létezik olyan is, hogy sárga bor, ami egy nagyon speciális helyi sajátosság. Savagnin szőlőből (ilyen szőlőt nem is nagyon termszetenek másutt Franciaországban) készül, speciális fahordóban speciális baktáriumokkal hat éven keresztül zavartalanul érlelve. Az ára is meglehetősen speciális többnyire. A desszert valami borban főtt vajas krém volt, amit aztán megsütöttek és karamellizálták a tetejét. De olyan rossz volt, hogy nem bírtam megenni. 

A következő állomás Granges sur Baume volt – érdekes a falu nevének etimológiai eredete, de ezzel most inkább nem untatlak Benneteket. A lényeg, hogy egy fennsíkon terül el, közvetlenül mellette van egy festői szépségű völgy, három nagyobb hegy által körülzárva egy kis patakkal. A völgyben pedig van egy pici falu (Baume les Messieurs) és egy kolostor, amit valamikor a VII. században(!) alapítottak. Ebből a kolostorból ment el 910-ben hat szerzetes, akik megalapították Cluny kolostorát. A kolostor ma látható épületét egyébként a XII. és XIV. század között építették. Nagyon jó állapotban van, olyannyira, hogy – számomra roppant meglepő módon – bizonyos részei ma lakóházként funkcionálnak.

Utolsó állomás Château de Chalon volt, ahol egykor egy apácazárda volt. Ennek bizonyos megmaradt részeiben ma laknak, a másik része iskola. A kilátás lélegzetelállító a végeláthatatlan szőlőültetvényekkel barázdált völgyekre. A városka hangulata utánozhatalan a kis girbe-gurba kacskaringos utcácskákkal, évszázados házakkal. És minden nagyon jó állapotban van! Itt bementünk egy borospincébe bort kostolni. Megkóstoltunk 4 féle bort is, ebből 2 olyan típusú volt, mint amit ebédhez ittunk, volt továbbá egy sárga bor is (1999-es évjárat). A negyedik nem is igazi bor volt, hanem valami nagyon édes alkoholos cucc (csak egy része bor), inkább amolyan likőrszerűség. A borok kiválóak voltak, a Sylvain vett is 3 üveggel. Ezután irány haza kellemes alkoholos bódultságban.

Készítettem pár képet, de sajnos lemerültek az akkumulátorok a fényképezőgépben, volt ugyan még nálam két, már egyszer lemerített elem, ezeket próbálgattam cserélgetni. Így néha sikerült elérni, hogy 3-4 másodpercre be lehessen kapcsolni a gépet és néha egy-egy képet csináljak vele. Ennek megfelelően nem is lettek jók a képek, de majd megpróbálom megszerezni azokat, amiket a Paul csinált.

 
http://picasaweb.com/djuree007

(Mielőtt elfelejteném, új képek a
http://picasaweb.google.com/djuree007/
címen.)

A legutóbbi bejegyzésemben eléggé leszóltam az itteni sajtokat, de mest visszakoznom kell, mert ettem a héten kimondottan ehetőeket is. Na de haladjunk sorjában:

Az első három napon túlóráztam (kedden 10 órát voltam bent), úgyhogy ezeken a napokon haza se mentem vacsora előtt. Kezdem magam itt egyre otthonosabban érezni, megszokni a környezetet, az embereket, a nyelvet... Rájöttem, hogy a délutáni kávézásnak van áldásos hatása is – így már sosem alszom el délután munkaközben :).
Csütörtökön elmentünk végre a bankkártyámért. Itt sokkal nagyobb szerepe van a hétköznapi életben, mint otthon. Még a kocsmában (itt ugyan bárnak hívják őket) is lehet vele fizetni. Nagyon sokan például nem is hordanak maguknál 5-10 eurónál többet. Nekem azért volt nagy szükságem rá, mert meglepő módon csak ezzel lehet feltölteni a kajakártyát, készpénzzel nem. A nagy címleteket olyannyira nem használják, hogy még a boltban sem akarták elfogadni múltkor a 100 euróst (pedig létezik 500-as is). Ami 100 eurós megmaradt, attól sikerült a bankban megszabadulni.

Megoldódni látszik a mosógép-ügy is. Van itt egy mosógép a házban, csak sajnos működésképtelen. Van egy az obszervatóriumban is, de eddig úgy nézett ki, hogy nem használhatom, mivel nem az obszervatóriumban dolgozom. A dolgok jelenlegi állása szerint mégis használhatom, viszont nem tudok bemenni egyedül az obszervatóriumba. Nem egyszerű az ügy. Most sikerült ugyan lebonyolítani a dolgot a Luciával, de nem szeretek ennyire másra utalva lenni, majd ki kell találni valami más megoldást.

 
Péntek este vacsora volt a Sylvainnél a csoport részvételével. Ott voltak a doktoranduszok (a Franck, a Caroline és én), a Paul, a felesége a Françoise, meg a legnagyobb unokájuk, Albin (6 éves). Illetve persze a Sylvainen kívül a felesége és még a  három gyerek (Clémance, Robin, Flavien, 1,5,7 évesek). A vacsora nagyon finom volt. Előételnek egy kis (finom!) sajtot ettünk, kenyérrel, sonkával és valami olajos öntettel nyakon öntött salátával. Ehhez természetesen (félédes) fehér bor volt – mivel az való a sajthoz (a Sylvain nagy borszakértő). Főétel: Vörös boros marha szelet krumplival és párolt zöldséggel -  természetesen vörös borral. Utófogás: mi más, mint különböző (szo-szo) sajtok kenyérrel – nem kívántam, de illetlenség lett volna nem enni. Desszert: (sűrű) csokikrém (madártejszerű) vaníliaöntettel. Utána kávé/tea.

10-kor a Paulék elmentek, a gyerekeket lefektették, de mi még maradtunk kb éjfélig, és beszélgettünk - jobban mondva hallgattam, ahogy a többiek beszélgetnek. Elég hullámzó volt, hogy mennyire értettem a dolgokat, volt, amit már egész jól. Végül egy kis tömény is előkerült. Valami egészen különleges italból sikerült innom, amit egy sárga növény gyökeréből készítenek. A szaga elég bizarr volt, az íze sem különb, de nem volt rossz összességében.

 

Szombaton elmentünk a Caroline-nal a Besançontól 65 km-re levő Château de Jeux-be (sató dözső), ami egy nagyon jó állapotban lévő középkori kastély. Volt egy idegenvezetőnk is, akit csak hellyel-közzel értettem ugyan, de gyakran magyarázott a Caroline is. A kilátás gyönyörű volt, a készült képek megtekinthetőek a webalbumban. Aztán megnéztünk egy nagyon szép kis tavat (Lac Saint Point) a közelben. Az idő nagyon szép nyárvégi volt annak ellenére, hogy október 5-e volt... Visszafelé felmentünk egy kilátóponthoz, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt Besnçonra és a környező dombokra.

Szombat este bejöttem még internetezni a laborba, 9 óra volt mire beértem. Elfelejtettem, hogy nem maradhatok sokat, mert 11-kor kártyával sem nyílik a főbejárat... És ez persze 11 óra 2 perckor jutott eszembe. Szerencsére találtam aztán egy földszinti ablakot, amit nem csak bedönteni lehetett, hanem kinyitni is - ott sikerült aztán kimászni:).

Jövő hétre kaptam még egy adag irodalmat. Előreláthatólag lesz egy vendégünk is majd, egy cseh nő, aki kicsit hasonló témán dolgozik, mint mi. Vagyis válthatok vissza angolra...


Képek a http://picasaweb.google.com/djuree007 címen.

A második hét eleje kicsit eseménytelenül telt. Volt mit csinálnom (unalmas cikkek olvasása és beleírás más programjába), de egyiket sem csináltam túl nagy lelkesedéssel. A Franckkal beszélgettem kicsit a fő témámról, a korommodellről. Egész pontosan ő beszélt, én meg hallgattam. Az 50%-át értettem nagyjából, amit mondott (ez egész tűrhető arány), szóval a lényeg átjött. 

Van már francia mobilszámom két hónap alatt lebeszélhető 30 euroval. :)

Megtudtam továbbá, hogy a hallgatag szomszédom neve Dajib, algír, és elsőéves doktorandusz az obszervatóriumban.

Kiváltottam kedden egy olyan kártyát, amivel a diákok egy csomó helyen kaphatnak kedvezményt (carte d’avantage). Hét euró volt, de ha az összes kedvezményt összeszámoljuk, amit kapni lehet érte, akkor sokszorosan megérte. A kedvezmények a legkülönbözőbb helyeken érvényesek, pl. moziban, színházban, uszodában, múzeumban. Van itt egy klasszikus zenei fesztivállal egybe kötött nemzetközi karmesterverseny. Ezzel a kártyával például itt meg lehet hallgatni egy koncertet ingyesen. Ígyhát aztán pénteken el is mentünk egy koncertre az Opéra Théâtre-ban a Franckkal, az Alexandrával és a Caroline-nal. A koncerten vonósnégyesek voltak, amik nem tartoznak annyira a kevdenceim közé, de ettől függetlenül nem volt rossz. A koncert után találtunk egy helyet, ahol valami akció miatt csak 3 euró volt a sör.

Szombaton megnéztük a Caroline-nal az Időmúzeumot. Az elmúlt két évszázadban elég komoly órakészítő tevékenység folyt ugyanis a környéken – ennek állít emléket a múzeum.

Este a Caroline-nál amolyan buliszerűség volt a fent említett négy ember részvételével. Sütöttünk egy palacsinta szerű lepényt, amit crepnek hívnak, kinézetre teljesen olyan, mint a palacsinta. Ez elvileg egy breton kaja, a tésztája keményebb mint a palacsintáé (valószínűleg amiatt, mert másféle liszte(ke)t használnak hozzá) és alapvetően sós. A töltelék valamilyen felvágott és/vagy sajt és/vagy gomba. Félbe hajtják, és úgy is sütik kicsit. Egész finom és laktató.

Utána megnéztük az ExistenZ című (egész jó) filmet (Magyarországon ExistenZ - Az életjáték címen került moziba) angol szöveggel és francia felirattal. Nem mondom, hogy értettem teljesen, de azt hiszem a lényeget sikerült. Talán fejlődött kicsit a franciám is.

 
Hogy írjak valami értelmeset is, leírom, hogyan táplálkoznak itt az emberek. Kezdem az ebéddel, ugyanis szerintem a franciák többsége nem reggelizik. Ebédelni 11 és 1 között lehet menni. Érdemes minél hamarabb, mert 12 után már nagyon nagy a sor. Van egy főétel (lehet választanai 2-3 fajtából), ez általában valami húsféleség, tésztával/rizzsel/zöldséggel. Leves nincs nagy bánatomra. Ja és van grill szakosztály is. Ott a köret többnyire szalmakrumpli. Gyakran van omlett vagy valamilyen grillezett kaja. Három darab egyéb dolgot lehet még választani az alábbiak közül az ebéd áráért (2.80 euro):

-Előétel. Ez a franciáknál többnyire összevágott zöldséget jelent, ritkábban felvágottat. Az zöldség lehet répa, káposzta, saláta, paradicsom, nyers zeller (fuj) – néha van rajta egy negyed keménytojás vagy egy olajbogyó és valamilyen savanykás öntet. Én először azt hittem, hogy ezek saláták, pedig nem. És a főételtől külön kell enni.

-Van külön salátás pult, ahol az ember maga válogathatja össze a salátáhozvalókat.Van mindenféle zöldség, virsli és öntet.

-Lehet még választani gyümölcsöt. Van alma, de nem igazán jóízű, nektarin, de már öreg és fonnyadt, öszibarack de az kemény és nem elég édes, banán, de az meg éretlen. Van narancs, de az olyan snasz, van kivi is, de azt meg nem szeretem:). Na jó, szokott még lenni körte is, amit szeretek, de azért két hét alatt is meg lehet unni.

-Aztán van joghurt, ami nagyon szimpatikus dolog. De úgy néz ki, elég korlátozott itt is a választék. Általában van natur joghurt, banános joghurt, kétféle barackos, és szokott lenni valami ivójoghurt-féleség is. Ami azt illeti, ezekre is hamar ráun az ember.

-Akkor van továbbá egyéb desszert gyanánt puding (bolti vagy helyben főzöt) illetve valami félresikerült desszerthab (többnyire karamellás). Én kevésbé vagyok értük oda.

-Lehet még választani továbbá kis sajtot. Ehhez érdemes venni kenyeret, ami igazából cipóalakú zsemleszerűség, bár a tésztája kicsit sűrűbb. A sajtokért is mérsékelten lelkesedem. Ezeknek a többsége valami folyós trutyi, enyhén sósak és büdösek. Ezt leszámítva jellegtelen ízük van. Múltkor sikerült egy egész ehetőt választani, az inkább a túróra hasonlított, és szerencsére még annyi íze sem volt, mint a többinek.

-És végül de nem utolsó sorban lehet választani valami üdítőt is (kóla, fanta stb.). Ezt éri meg a legkevésbé, mert amúgy meg a víz ingyen van.

Összefoglalva: egy átlagos francia diák eszik előételt, főételt, desszertet vagy gyümölcsöt, és ami nagyon fontos náluk, a végén valamilyen sajtot kenyérrel.

Vacsora: ugyanez! Azzal a különbséggel, hogy ott nincs grill szakosztály. Ilyenkor el szoktam hozni a joghurtot meg egy kenyeret, az bőven elég nekem reggelire.

Meg lehet amúgy szokni ezt az étkezést, talán ha hazamegyek még hiányozni is fog. Na jó, ebben nem vagyok biztos.

Égyébként összehasonlítva egy otthoni menzával, annál fényévekkel jobb. ÉS nem sokkal drágább. Átszámítva csupán 700 forint, ami az itteni árakhoz képest semmiség. Plána ha arra gondolunk, hogy egy sör 5 euro...

 

Fotók a http://picasaweb.google.com/djuree007/BesanconiFotK címen.

Ausztira felett valahol.

Kedves Barátaim, annyian kértétek tőlem, hogy informáljalak Benneteket az itteni eseményekről, hogy úgy döntöttem, elkezdek egy blogot írni. Nem tudom, hogy a későbbiekben mennyire lelkesen fogom frissíteni, minden esetre most itt az első adag, amiben megpróbálom nagyjából összefoglalni az első hét eseményeit.

Szeptember 16-án ment a gépem, amit a szokásos aggódásom és idegeskedésem ellenére minden gond nélkül elértem. Tartottam tőle, hogy a check-in-nél fizetni kell a poggyászom túlsúlya miatt (elvileg kilónként kétezer forint a büntetés), de senkinek nem okozott fennakadást, hogy a hátizsákom 24,8 kiló volt a megengedett 20 helyett – talán ez még a megengedett hibahatáron belül van.

Maga az utazás aztán kellemes volt, a repülő kényelmes volt – minden sorban csak öt szék volt a szokásos hat helyett (nemhiába a Swissair a világ egyik legjobb légitársasága), így a hely is több volt. Az idő tiszta volt, emiatt nagyon szép képeket tudtam csinálni az ablakból. Bázelbe repültem, ahol egy meglepően pici reptér van. Ki lehet jönni rögtön a francia oldalon (pont Franciaország és Svájc határán van ugyanis), ahol a Sylvain, a francia témavezetőm várt. Bázeltől Besançon 140 km-re van – manapság az autópályán nem akkora távolság – de menetközben megálltunk egy Quickben (az egy McDonalds szerű gyorsétterem), így nagyjából fél10 volt már mire megérkeztünk.

A szállásom nem a campus területén van, hanem az egyetem vendégházában (igazából az obszervatóriumé). Nagy előnye, hogy a szobám elég nagy, világos, a ház csendes, és nem utolsó sorban az ára csak kicsit több egy ekkora méretű kollégiumi szoba árának harmadánál(!). Hátránya ugyanakkor, hogy nincs internet. Net csak a munkahelyen van, ami viszont innen 300 méter, és este 11-ig be tudok menni.

Van két lakótársam, mindketten az obszervatóiumban dolgoznak. Az egyik egy olasz lány, Lucia (ő csak csütörtökön jött), csak angolul beszél (úgy, ahogy), ő amúgy posztdok, a másik egy francai srác, az ő nevére nem emlékszem, azt hiszem ő doktorandusz. Nemigen zavarjuk egymás köreit; úgy tűnik, megleszünk félévig különösebb konfliktus nélkül.

Van továbbá egy titokzatos idegen, akivel nem találkoztunk még, valószínűleg csak napközben van itt. Csak a konyhát használja, van ott jópár cucca, kajája a fridzsiderben... Talán a gondnok lehet.

Ami a „labort” illeti, most is ugyanott kaptam gépet, mint májusban, csak most egy teljesen újat, ami kicsit túlságosan is jó, lévén hogy nem fogom kihasználni a munkám során azt a sok előnyét, amivel rendelkezik (2.13 gigás kétprocesszoros gép 2 giga memóriával). A szobában van még a Franck, akinek novemberen lesz a védése – az ő munkáját veszem át félig-meddig, illetve Rachel, aki most jött vissza posztdokságból, egyéves státusza van, és egy kicsit furcsa lány. (Például nem hajlandó velem tegeződni). Munkát csak nagyjából szerdán kaptam, addig lógáztam a lábam, és attól tartok jövő hétre megint nem nagyon lesz majd mit csinálnom, ugyanis elutaznak a Sylvainék Korfura konferenciára.

Az első pár nap amúgy leginkább intézkedéssel telt el. Első nap megkaptam az ösztöndíjamat (ezt készpénzben, a többit majd utalják) – csupa 100 euros, amit nemigen fogadnak el sehol sem... Aztán többek között beiratkoztam, van már diákigazolványom, biztosításom, nyitottunk bankszámlát, sőt már az első havi szállást is kifizettem. Szóval az aklimatizálódásom adminisztratív része sínen van.

A francia egyelőre még nem igazán megy. A szokásos 10 és 4 órai kávészünetekben franciául megy a beszélgetés, amiből egy kukkot sem értek többnyire. Ugyanez van ebédnél, akkor általában 4-5 doktorandusszal megyünk el enni. Csütörtökön este mászkáltunk kicsit egy kisebb társasággal (Franck + a spanyol barátnője, Alexandra + mások) a városban, akikkel szinte csak franciául próbáltam beszélni. A végére már kezdtem kicsit belejönni, szóval talán nem reménytelen eset...

Hétvégén nincs menza, úgyhogy azt hiszem konzervekkel oldom meg egyelőre a kaját. Ha már nagyon utálok konzervet enni, lehet, hogy nekiállok főzni.

Ami a továbbiakat illeti, azt hiszem, megleszek itt kint gond nélkül. Majd meglátjuk. A legnagyobb akadály egylőre még a nyelv, de biztos ez is javulni fog majd.